Ha a lőfegyvereket törvényen kívül helyezik, csak a törvényen kívülieknek lesz lőfegyverük. Cesare Beccaria, ma ismert büntetőjogunk szellemi atyja írta a szétdarabolt, minden erkölcsi értékrend és szervezettség nélküli olaszhonban élve az 1700-as évek közepén, hogy azok a törvények, amelyek megtiltják, hogy a becsületes polgárok fegyvert viselhessenek, csak a bűnözők dolgát könnyítik meg. Megfosztják az áldozatot a védekezés lehetőségétől, kockázatmentessé teszik a bűnt. Ma nagyon úgy tűnik számomra, hogy az értékek egyenlőségén, sokféleségén, a multietnicitáson alapuló, a szabad népesség vándorlást és kulturális kavalkádot élő Európában vissza kell térjünk Beccaria hasonló élethelyzetben írt tapasztalataihoz.
Magyarországon a jogos védelem, és az ehhez kapcsolódó önvédelmi lőfegyvertartás II. világháborút követő visszaszorítása majd ennek, a rendszerváltást követően, a magántulajdonon, az egyéni felelősségen, és a piacgazdaságon alapuló társadalmi viszonyok között történő fenntartása leginkább a szegénységben élőket, a tanyai lakosságot, a nőket, az időseket és hangsúlyozottan a cigányságot sújtja. Ma ők a legvédtelenebbek, a legkiszolgáltatottabbak. Ha bűnözéssel súlyosan fertőzött környéken laknak, gyakran válnak erőszakos bűncselekmények áldozataivá, kényszerülnek futásra, menekülésre, kitérésre, tűrésre, megalázkodásra, emberi méltóságuk feladására, vagyonuk csorbulásának végignézésére. Mert nem jelentenek semmilyen kockázatot a bűnözőknek. Tudják róluk, hogy nincs semmijük, amivel hatékonyan megvédhetnék magukat, szeretteiket, javaikat. Még esélyük sincs. Összehasonlító adatok nélkül, fel sem merül bennük, hogy másképp is lehetne, és ha csak kétszáz kilométerrel északabbra, mondjuk Csehszlovákiába születtek volna, akkor büntetlen előéletű, 21 évesnél idősebb személyként, egy rendőrségi fegyverismereti tesztlap kitöltése és a háziorvosi vizsgálat után (pszichológiai vizsgálat nélkül) minden további nélkül hozzájuthatnának ahhoz, ami ma Magyarországon egy szűk kör kiváltsága.
Pedig ők azok, a szegények, az idősek, a nők és a cigányság, akik a lőfegyvertartásunk igencsak időszerű rendszerváltozásának tényleges haszonélvezői lennének. Méghozzá létszám arányukhoz képest sokkal nagyobb mértékben részesednének e szemléletváltás előnyeiből, mint a többségi társadalom tagjai. Az oktatott önvédelmi lőfegyvertartás ugyanis a legolcsóbb bűnmegelőzés. Minden anyagi költségét és felelősségét maga viseli a polgár, akit nem kell bérlistán tartani viszont mindenhol jelen van és nagyon magas a bűnfelderítési mutatója.
Kedvem ellenére ez ügyben külföldi példához kell forduljak, de nem minden ok nélkül teszem, mert nagyon tanulságos. Az USA-ban a rejtett önvédelmi fegyverviselést engedő tagállamokban a legnagyobb haszonélvezője az új törvényeknek ugyanis a „rossz környéken” lakó, alacsony jövedelmű afro-amerikai vagy más színesbőrű népesség volt. Az új fegyvertartási törvények nyomán környezetükben drámaian visszaszorultak az erőszakos bűncselekmények. Ha az állampolgárok fegyveres válaszára lehet számítani, akkor a bűn nagyon nagy kockázattal jár. A mostanában ismét közkeletűvé avanzsált egykori fogalommal a „cigánybűnözéssel” – és az ezzel kapcsolatos negatív sztereotípiákkal - kapcsolatban, jó tudni, hogy bárhol, bármilyen közösséget alapul véve, a bűnözők aránya egy közösségen (népcsoporton) belül nem kisebb és nem nagyobb, mint az adott társadalomban, vagy bármelyik másik, tetszőlegesen kiválasztott közösségén belül. Magyarán: bármely kisebbség tagjainak túlnyomó többsége hétköznapi, munkából élő ember, nem bűnözésből tartja fenn magát, nincs kapcsolata a bűnözéssel és ugyanúgy zavarják őket a bűnözők, mint a többségi társadalmat, csak nekik a kiszolgáltatott szociális helyzetük és a szegénység miatt többet kell tőlük eltűrniük.
Az a nő, akit egyszer már inzultáltak, molesztáltak, futnia kellett, vagy netalán megerőszakoltak, a megmondhatója, hogy akkor, amikor a másodpercek számítanak, a rendőrség, de általában a segítség hosszú percekre van. A rejtett önvédelmi fegyverviselés másik legnagyobb haszonélvezői csoportja a nőké, életkortól és kapcsolatban éléstől függetlenül.
A harmadik profitáló csoport az időseké. Mai jogszabályaink nem tisztelik a kort, nem tisztelik az időseket. Egy becsületben, tisztességben ledolgozott, leélt élet sem elég alap arra, hogy veszélyérzet esetén egy mindentől távol eső, petróleumlámpás tanyán egy nyugdíjas önvédelmi fegyvert tarthasson. Inkább kiteszi a törvény a motorizált, gyors bűnözésnek prédára őket minden megtakarított vagyonukkal egyetemben. Aztán ha a támadás után életben maradtak, a társadalom fizetheti a hónapokig tartó kórházi ellátást, az öregek otthonát, a magára hagyott vagyont pedig széthordják a tettesek, nincs is hova visszatérni. Viszonyításképpen, egy figyelmeztető lövés ára 50 forint, a kockázatot pedig a támadó viseli.
Ehhez képest - a foglalkozásuknál fogva önvédelmit tartók körén kívül - akinek ma itthon önvédelmi fegyvere van (pl. híres művészek, celebek, politikusok, gazdag vállalkozók), arról kétlem, hogy valaha is lőfegyvere használatára kényszerült volna, vagy az évi egyszeri lőgyakorlaton kívül egyszer is elővenné a pisztolyát a páncélszekrényből. Ők azok, akik a bűnt legfeljebb a krimisorozatokból ismerik, nem része a mindennapjaiknak, jó környéken laknak, jó helyekre járnak el esténként, urbanizált környezetben élnek. Félreértés ne essék, nem akarom tőlük elvenni a polgári biztonságérzet legvégső törvényes eszközét, a család és otthonvédelem utolsó védbástyáját, mert ez álláspontom szerint minden nagykorú, büntetlen előéletű, cselekvőképes, mentálisan egészséges magyar állampolgárnak jár. Csak azt szeretném jelezni, hogy a jelenlegi rendszer igazságtalan, mert a hatalomhoz közel állókat, az ország elitjét megjutalmazza a biztonsággal, míg azokat, akiknek tényleg szükségük lenne az önvédelemre, kirekeszti. Aki pedig esetleg irigyelni kezdené a kiváltságosokat, jobb, ha tudja, hogy a jogszabályok irracionális szigora miatt az ő fegyvertartásuk is mindig egy rendőrhajszálon függ. Általában olyan egyenruhába bújtatott bürokratákén, akik egész életükben egyetlen elfogást sem csináltak, és ha élő bűnözőt akarnak látni, áthelyezésüket kell kérniük.
Marc Gertz és Gary Kleck 1995-ben publikált kutatása szerint [Armed resistance to crime, The prevalence and nature of self defence with a gun, Journal of Criminal Law and Criminology, Northwestern School of Law] 60-szor gyakrabban rántanak fegyvert az USA-ban a törvénytisztelő állampolgárok a saját védelmükben, mint ahányszor bűnös célzattal sütnek el fegyvert. Az évi átlagosan 2,5 millió [Hart Research Associates, 1986, kutatás szerint 3,2 millió] önvédelmi fegyverhasználatból 200 000 alkalommal nők nem hagyják, hogy nemi erőszak vagy más szexuális bűncselekmény áldozatai legyenek. A rendőrség lőfegyverhasználata során az esetek 11%-ban vétleneket is eltalál, míg ugyanez az arány a civileknél 2%. [George Will, Newsweek, 1993.11.15]. Amerikai kriminológusok szerint az erőszakos bűncselekmények elkövetését 98%-os valószínűséggel megszakítja, ha a polgár csak megmutatja, hogy lőfegyver van nála. John Lott, a Floridai Egyetem kriminológusa szerint az ekkor elővett fegyvereknek mindössze 2% dördül el, és ennek a 2%-nak is a 75%-a levegőbe leadott riasztó lövés. [Benedict La Rosa: Can gun control reduce crime?] Sajnos Magyarországon ez azért nem működne, mert nálunk a leghülyébb rabló is tudja, hogy nagy valószínűséggel gáz- riasztó fegyverrel került szembe, legfeljebb mindketten kicsit köhögni fognak. Nincs tétje.
Érdemes körülnézni néhány volt KGST és Varsói Szerződésbeli országban, mi történt náluk. Röviden úgy lehetne jellemezni a helyzetet, hogy amilyen a rendszerváltásod, olyan a fegyvertartásod. Csehországban igazi bársonyos forradalom volt, nyilvánosságra került minden ügynök és tartótiszt neve, az állami vagyont részvény formában szétosztották a nép között, és a fél évszázadon át letiltott lőfegyvertartást polgári alapokra helyezték át. Az eredmény? Csökkenő bűnözés, köznyugalom és a cseh fegyvergyártás, hadiipar és az ehhez kapcsolódó munkahelyek számának növekedése.
Mi volt nálunk? Máig megismerhetetlen titkosszolgálati adatok, privatizációs bonanza, szétvert- széthordott fegyvergyártás és hadiipar, ez az ágazat gyakorlatilag nem ad kenyeret. Na, ehhez idomult a fegyvertörvényünk is.
2004-ben Csehországban még csak 308308 személynek volt lőfegyvertartási engedélye (zbrojni prukaz) akik a cseh belügyminisztérium szerint hozzávetőlegesen 632 000 lőfegyvert birtokoltak. 2009-ben viszont az engedély és regisztráció alapján tartott lőfegyverek száma elérte 713 068 darabot (Forrás: Ministerstvo Vnitra Cesky Republik, közérdekű on-line adattár). A bűnügyi statisztikáik viszont egyfolytában javulnak (Forrás: Cseh Statisztikai Hivatal honlapja, látogatva 2010. március).
Csehországban 2002-2008 között az erőszakos bűncselekmények száma 25%-kal, ezen belül a rablásoké 15%-kal, a gyilkosságoké 14%-kal, a nemi erőszaké 19%-al, a vagyon elleni bűncselekmények közül a betöréseké 26%-kal, ezen belül a lakásbetöréseké 13%-kal csökkent, a jelentősen megnövekedett számú legálisan tartott lőfegyverek mellett.
Az ismertté vált bűncselekmények száma a 2002-es 372341 nagyságrendről 2008-ra 343799-re zuhant vissza. Szívesen bemutatnám a legális lőfegyvertartás és a bűnözés visszaszorulása közötti direkt statisztikai összefüggést is a kedves olvasónak, de sajnos az eredeti adatgyűjtés bontása ezt nem tette lehetővé. Egyet viszont biztosan lehet tudni. Az engedéllyel tartott lőfegyverek számának növekedése ellenére látványosan csökken a bűnözés, mind általánosan mind specifikusan, azaz téves és valótlan a magyar rendőrség és a BM-IRM bűnmegelőzésre, mint a fegyvertartás szigorításának ultima ratio okára való bármikor tett bárminemű hivatkozása.
A fegyvertartási helyzet hasonló a hadiiparáról híres Szlovákiában is. Északi szomszédunknál az ismertté vált bűncselekmények száma a 2003-as 111 893-ról 2008-ra 104 758-ra esett vissza, ezen belül a vagyon elleni és erőszakos bűncselekményeké drámaian.
Szlovákiában 2003 és 2008 között az erőszakos bűncselekmények száma „csak” 35%-kal, míg a vagyon ellenieké 11%-kal esett vissza, a csehhez büszkén hasonlítható legálisan tartott lőfegyverszám emelkedés kíséretében.
A magyar országsorsra egyesek által vizionált Latin-Amerikában Brazilia a világ egyik legszigorúbb fegyvertartási törvényével rendelkezik. Törvényesen gyakorlatilag alig lehet lőfegyverhez jutni, akinek van, annak pedig még a hozzá való lőszer vásárlására is külön engedélyt kell kérnie, alkalmanként. Mégis a földön itt a legmagasabb bűnözés. Még a háborús zóna Irakban is kevesebb bűncselekményt követnek el, mint e dél-amerikai országban. Ja igen, a bűncselekményeket illegális fegyverekkel követik el, akárcsak a hasonlóan szigorú fegyvertartási törvényű Venezuelában. A bűnözőknek ugyanis mindig van fegyverük, legyen bármilyen a jogi környezet. Legfeljebb röhögnek a markukba, látva a prohibicionizmusukban bigott kormányokat. Argentina és Uruguay, ahol életszerűbbek a törvények sokkal jobb bűnügyi mutatókkal rendelkezik, ha már megengedtünk magunknak egy ilyen – in extremis - összehasonlítást.
A bűnözők a fegyvereiket a barátaiktól vagy egyéb nem kereskedelmi forrásból, lopásból, betörésből szerzik. Amennyiben tényleg szeretne a bűnüldözés érdemben tenni valamit, akkor e magas kockázatú csoport tagjainak az illegális lőfegyverhez jutását kell megakadályozni, forrásait felderíteni, nem pedig a legális lőfegyvertartókat értelmetlenül korlátozni. Ez a ma elnyomott és gyakorlatilag a rendőrség meghosszabbított fegyver és lőszer raktáraként vegetáló fegyverkereskedőkkel, a sportlövő egyesületi tagsággal, a vadásztársadalommal való önkéntes és baráti együttműködés nélkül például nem megy.
Szintén rossz külföldi példa (bár politikailag kétségtelenül vonzó) és nem vezetett sehova az egyes fegyver vagy lőszer fajták „kriminalizálása”. Az USA-ban 1986-ban betiltott, golyóálló mellényt átütő lövedék „cop killer bullet” - lásd Halálos fegyver I. részében - a valóságban sohasem oltotta ki egy amerikai rendőr életét sem (nálunk ilyen az „A” kategóriás lőszer, vagy közismert nevén az acél magvas lövedék, FMJ SC). Ugyanígy a teljesen műanyagból készített, reptereken, védett rendezvényeken felderíthetetlen fegyverektől való média félelem is hamisnak bizonyult, ilyen fegyvereket ugyanis nem gyártottak és ma sem gyártanak a fegyvergyárak, nincs a termékpalettán.
Közkedvelt tévhit az automata fegyverekre hasonlító félautomata fegyverekkel („assault weapons”) kapcsolatban, hogy ez aztán a bűnözés igazi melegágya. A 80-as évek amerikai fegyver kontroll mozgalmának elsődleges céltáblájává vált fegyvereket a valóságban nem kedvelték a bűnözők, sem a drog dílerek vagy a fiatalkorú bűnöző bandák, nagyon-nagyon ritkán fordították rendőr ellen, és a kaliberkorlát miatt kevés halálos eredményt „hoztak”, átalakításuk automata fegyverré pedig igen nehézkesnek bizonyult. A lőfegyverrel elkövetett bűncselekmények kevesebb, mint 2%-ban kaptak szerepet.
A zsebfegyverek (Saturday Night Special vagy SNS) mint könnyű rejthetőségük és olcsóságuk miatt korlátozandó céltárgy csoport is kriminalisztikai balfogásnak bizonyult az 1970-es években. A 3 inch csőhossznál rövidebb csőhosszú, .32” (kb. 8mm)-nél kisebb kaliberű és akkoriban 50 dollárnál olcsóbb fegyvereket mindössze a lőfegyverrel elkövetett bűncselekmények 10-27%-ban használták egy évtized alatt (Fontos adat, hogy ekkoriban lőfegyvert az erőszakos bűncselekményeknek mindössze 10%-ban használtak az elkövetők). A Kennedy-Rodino törvény tényleges hatása ehhez képest az volt, hogy megfosztotta az alacsony jövedelmű, de törvénytisztelő embereket az önvédelem lehetőségétől.
Téves a lőfegyverekkel történt balesetekről, de különösen a gyermekbalesetekről alkotott és a média által sugallt felfogás is. A valóságban a háztartási balesetekben, barkács balesetekben, közlekedési balesetekben megsérült vagy elhunyt személyek száma az USA-ban nagyságrendileg több, mint a lőfegyverrel történt baleseteké (az autóbalesetben sérültek 100 000 lakosra vetített számának mindössze 4%-a). Azok köre is viszonylag jól meghatározható, akiknek a saját fegyverük sérülést okoz. Ezek általában a rendkívülien hanyag, súlyosan gondatlan, vagy éppen túlzottan impulzív, türelmetlen és emocionálisan éretlen, vagy alkoholista, drogfüggő személyeknél fordulnak elő. Erre utalnak a gyakori közlekedési baleseteik, az ittas vagy bódult vezetési szabálysértések, a garázda viselkedés. A baleset leggyakrabban úgy következik be, hogy játszanak a töltött lőfegyverrel, elsütéssel ellenőrzik a töltetlenséget, orosz rulettel szórakoznak. A gyermekekre visszatérve elég annyit mondani, hogy a közel 300 millió amerikaiból évente 100-nál is kevesebb 18 éven aluli személlyel történik ilyen.
Az USA-ban a legális fegyvertartók, mint csoport tagjai, a nem-fegyvertartókhoz képest pszichológiailag nem abnormálisabbak, nem rasszistábbak, nem „szexistábbak” [férfi-női egyenjogúság, egyenlőség problematikájában szélsőséges személyek], és nem erőszakkedvelőbbek, azaz nem térnek el a társadalmi átlagtól. A fegyvertartók túlnyomó többsége a vidéki vadász közegben, kultúrában szocializálódott, ide ágyazódva ismerte meg a lőfegyvertartást, a rekreációs (hobbi) célú fegyvertartást, mint gyermek. Az önvédelmi fegyvertartóknak viszont, ettől eltérően, gyakran nincsenek ilyen lőfegyvertartási gyökereik, nem kapcsolódnak össze a többi fegyvertartóval, önvédelmi fegyvertartásukat az USA-ban nem mindenhol kíséri a hazaihoz hasonló hivatalos fegyverismereti és jogi, biztonsági oktatás, képzés.
Kleck első, 1991-es tanulmánya szerint az USA-ban évente 1100-2800 bűnöző hal meg legális fegyver (rendőri vagy bírósági eljárásban igazoltan) jogos védelmi használatától. A jogos védelmi helyzetben történt lőfegyver használatok becsülhető számát pedig a nagy átlagban az évi 600 000 és az 1 millió közé teszi, ami szinte ugyanannyi, mint a lőfegyverrel elkövetett bűncselekmények száma. Ezek a nagy számok azonban korántsem meglepőek, ha tudjuk, hogy az Egyesült Államokban a háztartások 1/3-ban van otthon töltött önvédelmi lőfegyver, a boltok 1/4-e tart védelmi céllal lőfegyvert, és az amerikaiak 5%-a mindenhová magával is viszi az önvédelmijét. Az önvédelmi lőfegyvertartók nagyobb biztonságban érzik magukat attól a tudattól, hogy van otthon lőfegyverük, és hisznek is ebben. És ez nem feltétlenül csak illúzió. Akik ugyanis támadás vagy rablás elhárítására lőfegyvert használnak, azok ellen ritkábban fejezik be a megkezdett bűncselekményt, mint azok ellen, akiknek nincs, és a közhiedelemmel ellentétben ritkábban is sérülnek meg, mint azok, akik a fegyvertelenek vagy az önvédelem más eszközét választják! Ja igen! A bűnözők az esetek kevesebb, mint 1%-ban tudják elvenni áldozatuktól a lőfegyverét, hogy aztán ellene fordítsák. A tények tehát ellentmondanak a hiedelmeknek, viszont alátámasztják a legális lőfegyver tartás bűnmegelőző szerepét. Vélhetően a fegyvertartók és a fegyvertartást ellenzők között, e tárgyban folyó vitát azért lesz nehéz végérvényesen eldönteni vagy a statisztikai adatok alapján bizonyos statisztikai hibahatáron belül számolni, mert az sohasem lesz mért statisztikai adat, hogy hány be nem jelentett bűncselekmény nem történt meg, azért mert a majdnem áldozatnak volt lőfegyvere. Viszont az amerikai börtönök népével folytatott interjúkból az derül ki, hogy sokszor tartottak attól, hogy az áldozatnál fegyver van, és ezért elálltak a szándékuktól. A börtönlakók az állampolgárok fegyverhasználata és a rendőrök közé egyenlőséget tettek, ami a pozitív társadalmi következmények szempontjából igencsak értékelendő körülmény. Ahogy a Cesare Beccaria írta, a bűn azonnali büntetésének van nagy visszatartó ereje (ami persze nem jelenti azt, hogy visszavennénk magánkézbe az állam büntető hatalmát).
Az alábbi táblázat önmagáért beszél:
Tettes/áldozat találkozások Lőfegyver az elkövetőnél És az áldozatnál
Konfrontáció (+) (+/-)
Fenyegetés (+) (-)
Támadás - -
Sérülés - 0
Halál + 0
A “+” jel azt jelenti, hogy a lőfegyver birtoklás növeli annak valószínűségét, hogy a találkozás egy előző fokozatból az adott fokozatba lépjen.
A “-“ jel azt jelenti, hogy a lőfegyver birtoklása csökkenti annak a valószínűségét, hogy a találkozás egy előző fokozatból az adott fokozatba lépjen. A 0, nulla jel azt jelenti, hogy nincs hatás, a zárójel pedig azt, hogy feltételezett irányról van szó, és nincs mért adat. (Forrás ismét: Kleck)
A lőfegyver birtoklása kiegyenlíti az erőviszonyokat. A tapasztalatok azt mutatják, hogy a fizikailag gyengébb nők gyakrabban használnak lőfegyvert férfiak ellen, mint nők ellen, és egyedül gyakrabban használják csoport ellen, mint fordítva. A csehovi színpadi puska esetét pedig, (ahol a jelenetben puska van, az el fog sülni) szerencsésebb eshetőleges okként vizsgálni. A pszichológusok úgy vélekednek, hogy egy eleve dühös, felfokozott érzelmi állapotú fegyveres támadó, ha az áldozatnál lőfegyvert lát biztosan támadni fog. A gyakorlati kutatási adatok viszont majdnem fele-fele arányban megoszlanak pro és kontra. Általánosságban ezekből a kísérletekből az szűrhető le, hogy minél valósághűebbek a feltételek, minél inkább az életből merítenek, annál kevésbé támasztják alá ezt. Ha már itt tartunk, számomra a legmeggyőzőbb példa a nagyapámé, aki a körbezárt Budapesten, 1944 decemberében katonaruhából „átöltözött” civilbe, és a dédnagymamám budai várbeli házában a kapu alatt összetalálkozott négy fegyveres nyilassal (nagyapámat feljelentették), akiket az egy szál tiszti pisztolyával lövés nélkül megfutamított.
A fegyver puszta jelenléte a támadónál általában feleslegessé teszi a tényleges támadást. Mire kell a pisztoly? A dominancia megszerzésére, az áldozat akaratának meghajlítására, megtörésére, hogy odaadja a pénzét, vagy, hogy szexuális kielégülést nyerhessen az erőszaktevő. Ilyenkor a fegyver léte helyettesítheti a támadást magát. Lőfegyver nélküli rablók gyakran érzik úgy, azért kellett támadniuk, hogy ne legyen ellenállás, míg a lőfegyveres elkövetők a lőfegyver áldozatra fogása által biztosítják maguknak ugyanezt.
Egy lőfegyveres rabló sokkal kevesebbszer okoz sebesülést is, mint egy késes. Felfokozott stresszes állapotban ugyanis nagyon nehéz pontosan lőni, szúrni, ütni viszont sokkal könnyebb, és még ráadásul le is vezeti a feszültséget, megnyugtat. Hasznos információ, hogy mindössze az esetek 19%-a vezet személyi sérülésre, amikor a rabló lőfegyverből lövést adott le az áldozatára, szemben a késes támadók 55%-os szúrási „sikerével”. A teljes képhez ugyanakkor az is hozzátartozik, hogy a lőtt sebek általában súlyosabbak, gyógyításuk komplikáltabb a szúrtakénál (nagyapám szerint inkább a csendőr kísérjen, mint a pap!). A halálesetekről pedig azt kell tudni, hogy az összes erőszakos személy elleni bűncselekménynek kevesebb, mint 1%-a végződik így, még az USA-ban is.
Nem vagyok kriminológus, ezért nem tudom megmondani, hogy a rejtett fegyverviselést a törvénytisztelő polgároknak megengedő amerikai tagállamok törvényei bűnözésre gyakorolt kedvező hatásának mérésére a legalkalmasabb módszer tényleg a Poisson lognormal modell Markov lánc Monte Carlo elemzése-e, de egy bizonyos. Az amerikai szakemberek mérései, tanulmányai, objektív megközelítésük engem lefegyverzett és most már nem csak sejtem, de tudom is: a magyar fegyvertörvény és kormányrendelet nem hogy minden hasznos hatás nélküli, de egyenesen kártékony, diszkriminatív, és aránytalanul hátrányosan érinti a legszegényebb, legvédtelenebb, egyben legveszélyeztetettebb közösségeket, törvénytisztelő állampolgárokat. Ezen felül nem termel nemzeti jövedelmet, nem teremt munkahelyeket, és a költségvetés kiadásait sem csökkenti. Itt az idő, hogy a rendszerváltás a fegyvertartásban is bekövetkezzen.
(A szerző ügyvéd, az IRM által felkért Fegyverügyi Civil Bizottság titkára)
