Dr. Nyikos Attila
írása
Önök mit szólnának ahhoz, ha a tilosban parkolás büntetése az lenne, hogy 2 évig nem ülhetnének a volánhoz, és el kell adniuk a rendõrségi telepre leadatott autójukat, akár töredék áron is, különben hat hónap elteltével a rendõrség megsemmisíti? Vagy az autósboltot a rendõrség azonnal bezárná, amiért egy darab reflektor izzóval több van a raktárnyilvántartásban, mint amennyit leszámolnak a leginkább razziákra emlékeztetõ boltellenõrzésekkor, kavicsos szélvédõjû autójukat pedig üvegcsere után mûszaki vizsgára kellene vinni?
Nagyjából így jellemezhetõ a legális fegyvertartók, vadászboltosok és puskamûvesek helyzete ma Magyarországon. Egy egész nemzetgazdasági ágazatot, a világelsõ magyar vadászatot és turisztikai ipart, a vagyon és személyvédelmet és a nagy múltú magyar felnõtt és ifjúsági sportlövészetet teszi tönkre módszeres szívóssággal a rendszerváltozás óta az a mérhetetlen jogalkotói gyûlölet, amely mellett a vak tudatlanság áll õrt.
Sohasem értettem, miért fél egy demokratikus hatalom a polgároknál lévõ legális fegyverektõl? Honnan ez a hisztérikus rettegés? Mi táplálja a polgári lõfegyvertartás felszámolására irányuló inkvizíció szadista szigorát?
Amikor Genfben fegyverzetkorlátozással és non-proliferációval foglalkozó diplomata lettem, amerikai kollégám egy fogadáson azt mondta: „A leszerelés a fejekben kezdõdik, mert – és ekkor az orrom alá dugta ezüst desszert villáját - egy evõeszköz is bármikor halálos fegyverré válhat!” Magyarán: a helyiértékükön kezelt valós információkat kell a lõfegyverekrõl a köztudatba elültetni, különben a média által mindig felkorbácsolt alaptalan rettegés egyre fokozódni fog, e nem mérhetõ félelem pedig rossz tanácsadó.
Messzirõl indítom, de így lesz nyilvánvaló. Magyarország hadak útján fekszik. Nekünk ez jutott. Nincsenek ellenségeink, csak történelmileg sematizálható veszélyhelyzeteink. Aki pedig egy történelmi átjáróházban lakik, az egész egyszerûen nem engedheti meg magának, hogy fegyverforgató korú lakossága ne legyen széles körben járatos a lövész sportok, általában a löfegyverek területén. Ezt a tudást tovább kell adni a jövõ generációknak. Mindenkoron túlzott gazdasági és élõerõ kockázatot kell jelentsünk egy megszálló hatalom számára. A világtörténelemben soha, sehol, senki nem tudott olyan népet tartósan leigázni, ahol a lakosok tudtak bánni a kézifegyverekkel és volt is nekik. Ezért aztán Magyarországon a polgári lõfegyvertartás ügye nemzetbiztonsági ügy, aki pedig ez ellen cselekszik, arról tudjuk, mit kell gondolni.
Nálunk a polgári lövészet majdhogynem régebbi, mint a vadászat, és míg ez utóbbi egy szûk fõúri réteg kiváltsága volt, addig városaink polgársága, magát a zsoldos csapatoktól megvédendõ lövész egyleteket alapított. Az elsõ lövész versenyt és lövészkirály választást 1510-ben tartották. Késmárkon 1510-tõl, Lõcsén 1516-tól mûködött lõegylet, a soproni lõegyletet 1523-ban alapították. De említhetném nagyjából 400 évvel késõbb Sopron és a Rongyos Gárda, vagy Balašské Ïarmoty (alias Balassagyarmat) esetét is, amit csak azért nem hívnak ma így, mert vasutasok és hozzáértõ diákok mindenféle elgórált Mauserokkal és összeguberált töltényekkel vissza tudták venni a bitorlóktól. De kíváncsi lennék arra is, meg merte-e volna kockáztatni a Tatárszentgyörgyi gyilkosok csapata a bestiális tettét vagy, egyáltalában bárki egy tanyán lakó idõs házaspár megkötözését, megkínzását, torkuk elvágását és kirablásukat, ha az otthonvédelmi célú lõfegyvertartást már korábban megengedte volna a törvény?
A hazai (de a világ) statisztika ugyanis azt bizonyítja, hogy a lõfegyverrel elkövetett bûncselekményeket kivétel nélkül illegálisan, törvénytelenül szerzett fegyverekkel követik el. A könnyû azonosítás miatt nincs az a féleszû bûnözõ, aki engedéllyel tartott fegyvert használt volna valaha bûnelkövetéshez. Ezzel szemben a széles körû, oktatott civil lõfegyvertartás a világon mindenütt a személy elleni erõszakos és a vagyon elleni bûncselekmények számának drasztikus visszaesésével járt. Ha pedig valaki azt hinné, hogy itthon a közkézen forgó legális fegyverek száma nagy, annak elmondanám, hogy az ENSZ statisztikái nem is jegyzik hazánkat a fegyvertartás terén, olyan alacsony, és az EU-ban is nálunk a legkisebb a 100 fõre jutó lõfegyverek száma (2,34). Csak összehasonlításképpen, ez a szám az USA-ban 97, Finnországban 69, Svájcban 61, Németországban 36, Franciaországban 34, Olaszországban 17,3, Svédországban 40, ránk pedig még lemondóan legyinteni sem érdemes. Ezek pedig olyan tények, amelyek ellentmondanak annak a kíméletlen jogalkotásnak és a könnyû prédát levadászó bulvársajtónak, ami a vadászokban és a sportlövõkben a potenciális gyilkosokat láttatja manapság, hobbijukat pedig perverziónak tekinti. Egy mondat erejéig, ide kívánkozik, hogy a közelmúltbéli pécsi eset a füstnélküli lõpor megjelenése óta, azaz 140 éve egyedül álló itthon. Egyébként belegondolt valaki, hogy hány halálos áldozata lett volna, és meddig tartott volna a leleplezése, ha diploma után a szakmájában kezd el csendben mérget keverni egy patikában? Ugyanúgy, ahogy régóta ismert tény: az utcára kiküldött rendõrjárõrök száma (ezt hívják minden nemzeti ünnepünkön mostanában „fokozott rendõri jelenlétnek”) nincs hatással a bûncselekmények számának alakulására, úgy a legálisan tartott lõfegyverek számának sincs.
A balti országokban, így Lettországban a bûnügyi statisztikák látványosan javultak a szovjet fegyvertartási szabályok konszolidálását követõen, az 1.9 milliós országban 2007-ben 10 595 engedéllyel tartott önvédelmi pisztoly és revolver volt, és 780 önvédelemre tartott vadászfegyver. Összehasonlításképpen a 10 000 000 lélekszámú Magyarországon, csökkenõ tendenciát mutatva 8968 önvédelmi maroklõfegyver van a polgároknál, az önvédelmi szálfegyvert pedig még hírbõl sem ismeri a jog. London bûnügyi statisztikái ma rosszabbak, mint New York-é, a fegyvertartás szigorítása nyomán 100 éves rekordszintre ugrott az illegális fegyverekkel elkövetett bûncselekmények száma. A sztereotípiákkal ellentétben hiába nõtt 1991 óta az USA-ban a lõfegyverek száma 65-70 millióval, az erõszakos bûncselekmények száma 38% gyilkosságok száma 43%-al esett vissza, és ma történelmi mélyponton van amerikában (FBI) a gyermekbalesetekkel együtt.
Hogy értsék milyen súlyos a helyzet, ma a rendõrök önvédelmi maroklõfegyver tartását is kritikusan kezeli a rendõrség! Úristen! Egy nyugdíjas nyomozó vagy egy aktív rendõr jogát az önvédelmi fegyverre, akit az általa börtönbe juttatott bûnözõk hozzátartozói bármikor megkereshetnek? Akinek szabadidejében kötelessége magát szolgálatba helyezni? Akinek a lõtéri lövészsport hobbiját kellene minden módon támogatni? Tudják önök mi a jellemzõ egy olyan rendõrre, akinek nem készség szintû a lõfegyverkezelése vagy alapszintû versenyzõé a lõtudása? Megmondom. Az Ön és közveszély!
Ehhez képest Európa pont az ellenkezõ irányba tart. A tagországoknak a harmonizációra idén július 28-ig türelmi idõt adó 51/2008 EU irányelv a polgári lõfegyvertartást a közös európai kultúra és a hagyományok részének tekinti, pártol minden legális fegyvertartási formát. Azt már nem is merem mondani, hogy a szülõi, edzõi felügyelet mellett engedi a 14 éven felülieknek a vadászatot és a lövészsportot. A lõfegyvertartástól eltiltott személyi kör pedig mindössze azoké, akiket szándékos, erõszakos és súlyosan veszélyes bûncselekményekben jogerõsen elítéltek, vagy akik ön és közveszélyesek. Ehhez képest itthon az év elején orvul hatályba léptetett fegyvertörvény módosítás szemében minden bûncselekmény „játszik”, függetlenül attól, hogy gondatlan (tipikus a közlekedési baleseteknél), nem járt erõszakkal (ilyen pl. az adócsalás), vagy milyen veszélyes a társadalomra (mondjuk a bigámia). Aki fegyvert tart, arra nem vonatkozik az ártatlanság Alkotmányban rögzített alapjogi vélelme, mert ha szerencsétlenségére a törvényben meghatározott bûncselekmények egyszerû gyanúja alapján gyanúsítottként kihallgatják, egybõl bevonják a fegyvereit is. Tudják, milyen könnyû a szomszédunkat garázdaság miatt feljelenteni?
Arról viszont mélyen hallgatnak a fegyver jogalkotásban eddig fõszerepet játszó Teve utca igazgatásrendészetének tisztviselõi, hogy hány bûncselekményt akadályoztak meg legálisan tartott fegyverekkel3, vagy, hogy hány százalékkal esett vissza a betörések és a rablások száma ott, ahol törvényessé és egyszerûvé tették az otthonvédelmi fegyvertartást, önvédelmi fegyvertartást. A fegyvertartási joggal foglalkozó ügyvédek szerint betarthatatlan kormányrendelet és háttér miniszteri rendeletek tálcán kínálják a korrupció lehetõségét azoknak, akik ebben a kiszolgáltatott helyzetben nem akarják, hogy vállalkozásukat bezárják vagy fegyverüket elvegyék egy, a valóságban a társadalomra veszélyt nem jelentõ apró mulasztásért, adminisztratív hibáért (pl. fegyvertartási engedélyében másik puskájához tartozó mûszaki kártyával megy vadászni, vagy akár 1 lõszer eltérés mutatkozik a nyilvántartó könyv és a raktárkészlet között).
Mi, legális fegyvertartók mindig övön alulinak tartottuk, hogy a jogszabályok végrehajtói írják minden érdemi társadalmi egyeztetés nélkül a fegyvertartás szabályait és aztán a jogalkotóra (ezen aztán soha nem magukat értették) mutogattak, amikor az emberek a törvényt átkozták annak igazságtalansága, könyörtelensége vagy szarvashibái miatt. Alapos okuk volt így tenni, az ugyanis nem derülhetett ki, hogy az okmányirodák tevékenysége miatt napi munkájuk a fegyverengedélyezésre szorult, ami drasztikus létszám leépítésekkel járt volna4. Az egyetlen módszer állásaik megtartására a feladataik növelése volt, amit a folyamatos szigorítással, az ellenõrzések növelésével és a bürokrácia csúcsrajáratásával értek el. Eddig.
Mert tavaly eltört valami. Az IRM ugyanis nem a rendõrséget kérte fel a „parasztlázadással” fenyegetõ helyzetben a jogalkotásra, hanem egy civil bizottságot, amiben helyet kaptak a vadászok, a sportlövõk, a fegyver-, és lõszer gyártók, kereskedõk, a puskamûvesek, szakírók, ügyvédek, volt nyomozók és a fegyverengedélyezés egyes korábbi szakemberei. A mû elkészült, a Teve utcában dermedten ültek. Vélhetõen tudtán kívül, egy átgondolatlan politikai igényt kielégítendõ, a helyzetet Draskovics Tibor mentette meg számukra, aki a pécsi egyetemi gyilkosság utáni elsõ indulatában, félrelökte a kész munkát, és a bûnügyi nyilvántartásról szóló salátatörvénybe Ecsõdi László (MSZP) egyéni képviselõi indítványa segítségével áterõszakolta a parlament szocialista szavazógépén a magyar lõfegyvertartás eddigi legszégyenteljesebb módosítását. Tapasztalva a hatalom széthullását az önjáróvá vált végrehajtó gépezet a napokban készül kiadni a másodikat, átlépve a sportlövõk önként vállalt önszabályozásán és minden józan megfontoláson.
Itt szeretném megjegyezni, hogy a média által motivált budapesti egyetemista elõkészületi cselekményeihez hasonló cselekmények bármilyen rendszeres pszichológiai vizsgálat vagy jogi szabályozás mellett kivédhetetlenek. Ezzel szemben a kis közösségek mikrokozmosza, a család, a barátok, a vadásztársaság, a sportolói közösség szinte száz százalékban le tud leplezni egy magányos merénylõt, mint ahogy meg is történt. Csak komolyan kell venni a rendõrségnek ezeket a bejelentéseket.
Ezért is szükséges ismertetni minden befogadó fórumon az alternatív új szabályozást.
Ami nem olyan bonyolult. A fegyvertartás ugyanis egy-két fontos kérdés körül forog. A legfontosabb, hogy ki ne tarthasson fegyvert? Bûnözõk kezébe mi sem kívántunk fegyvert adni. Ebben a kérdésben az EU irányelvét követtük, nem akartunk kettõs mércét alkalmazni a magyar lõfegyvertartók kárára, a többi európai fegyvertartóhoz viszonyítva. Az eltiltott kör a szándékos, személy elleni erõszakos bûntettesek, a társadalomra különösen súlyosan veszélyes bûncselekményért jogerõsen elítélt bûnelkövetõk köre. Mivel azonban nem akartuk, hogy egy gyilkos a jogerõs ítéletéig esetleg fegyverrel flangáljon, ezért megadtuk a lehetõséget a rendõrségnek, hogy személyre szabott döntést hozhasson fegyvertartásuk szüneteltetésérõl.
Egyetértés volt az otthonvédelmi fegyver kategória bevezetésérõl (az én házam az én váram), ami közterületen soha, semmilyen körülmények között nem viselhetõ, és nem lehet félautomata fegyver (öntöltõ pisztoly), a rendõrök elõnyét megõrzendõ. Ez az új fegyvertartási forma jelentõsen javítaná a vidéki lakosság, az idõs emberek, a tanyán lakók, az egyedül élõk biztonságát és a biztonság érzetét, továbbá eltántorítaná, kockázatossá tenné a sérelmükre elkövetett bûncselekményeket. Ennek eszközei a javaslatunk nyomán a sörétes puska, és a 140x190mm-es téglalapnál nagyobb külméretû revolverek maradtak, a forgótár geometriai korlátja miatt, és az elrejtést nehezítõ finn minta alapján.
Ettõl eltérõen az utcán is viselhetõ önvédelmi maroklõfegyverek tartásánál szakítottunk azzal a gyakorlattal, mi szerint az kaphat önvédelmi fegyver tartására engedélyt, aki ( viccesen boncolási jegyzõkönyvével) igazolja, hogy életét olyan veszély fenyegeti, amit csak lõfegyverrel lehet elhárítani. Szerintünk ugyanis a rendõrség helyett, ki-ki maga tudja a legjobban eldönteni milyen veszély fenyegeti, és hogy mivel akarja megvédeni magát. Mi az önvédelmi fegyvertartást a fegyverismereti vizsgán túl egy lõkészségi és egy konfliktus kezelési vizsgához kötöttük. Aki tudja az IPSC El Presidente, Blue Line szintjét, és részt vett élõ az színészekkel tartott több napos konfliktus kezelési tanfolyamon az megtanulta, mit kell csinálnia egy kocsmai verekedés, rasszista támadás, rablás, vagy betörés során, és gyakorlatilag többet fog tudni, mint egy kezdõ utcai rendõr.
Kiemelt figyelmet fordítottunk az otthoni tárolás kapcsán a gyermekek biztonságára. A tárolási, szállítási szabályokat egyértelmûsítettük, a szükséges biztonsági szintbõl egy jottányit sem engedtünk. Mindannyiunk családos ember volt a bizottságban, errõl nem nyitottunk vitát.
A teljesség igénye nélkül néhány további konszolidációs lépés: Megszüntettük a külön vásárlási engedélyt (eddig minden új fegyverhez külön ellenõrzési eljárást kellett lefolytatni érvényes tartási mellett!), a fegyverkereskedõknek jogot adtunk egy korlátozott on-line betekintéshez (zöld/piros válasz), eltöröltük a nemzetközi joggal ellentétes mûszaki kártyát (Brüsszeli CIP Egyezmény), egyszerûsítettük és ésszerûsítettük a fegyver és lõszer gyártás teljes vertikumát. Ésszerûsítettük a jogi személyek, így a munkájukat kéziszerszám gyanánt lõfegyverrel végzõk életét, egyszer és mindenkorra pontot tettünk a magyar vagyonõr vállalatok nemzetközi pénzkíséréssel kapcsolatos ördögi procedúrájára. Ismét olimpia és verseny baráttá, népsporttá tettük az ifjúsági és felnõtt sportlövészetet, eltöröltük a sportfegyverek numerus clausus-át. Bevezettük a lõszervásárlást kizáró fegyvergyûjtemény és a személyes tárgyi emlék kategóriákat azok kedvéért, akik a fegyvert, mint befektetési mûtárgyat keresik vagy laikusként fegyvert örökölnek a szülõjük után és szeretnék megtartani. Lehetõvé tettük a lõszerek házi utántöltését, egy rendõrségi lõszer utántöltési vizsga letételét követõen, ami radikálisan csökkenti a sportlövõk és a vadászok költségeit. És végül sarkig tártuk kaput a lakosság által eddig illegálisan tartott fegyverek legalizálása elõtt, ha egyébként biztonságosan engedélyezhetõk, nem követtek el velük korábban bûncselekményt és nem bûncselekménybõl származnak.
Azt kell megértenie a társadalomnak és a rendõröknek, hogy nincs hova hátrálnunk, nincs mit vesztenünk. Ha nem akarják szolgálatilag kézigránáttal vagy golyószóróval ritkítani a magyar vadállományt a szórókon, ha szeretnék a magyar himnuszt hallani az olimpián, de nem szeretnék õrizetlenül hagyni Paksot, a távközlési állomásokat, bankokat, közintézményeket, akkor jó volna végre „leszállni a rendõrlóról” és emberszámba venni a legális fegyvertartókat. Nem vagyunk bûnözõk, az ellenség nem köztünk van.
(A szerzõ ügyvéd, az IRM által felkért Fegyverügyi Civil Bizottság titkára)
